1. fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam nektek az első fejezetet.

Mit mondjak róla, meg úgy alapból a történetről?

Mostanában szinte csak és kizárólag fantasy-kben gondolkodtam, úgyhogy kicsit besokalltam és úgy éreztem, hogy jót tenne egy kis változatosság. A sima történeteket annyira nem csipázom, ezért úgy döntöttem, hogy akkor legyen misztikus-gimis :D Gimisekkel sem dolgoztam eddig nagyon.

Egy régebbi sztorimat dolgozom fel amúgy.

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, őszintén szólva én nagyon élvezem ezt a kis újdonságot :3

Ha tetszik, akkor iratkozzatok fel, meg hagyjatok nekem véleményeket, nagyon jó olvasást kívánok mindenkinek :3 

Aideen Doyle

Már nem is emlékszem, hogy pontosan mit álmodtam, csupán tudatában voltam annak, hogy nem vagyok ébren. A két állapot között lebegtem, akár egy szellem: egyszerre láttam a fejemben lepergő képeket és éreztem, ahogy odakint a karomat melegíti a napfény. Aztán megszűnt az egész. Mintha valaki szánt szándékkal akart volna kiszakítani az alvásból, felébredtem, viszont amikor körülnéztem, nem láttam senkit.

Még mindig az iskolai könyvtárban ültem az ablakkal szemben, egyenesen az udvarra láttam, ami jelenleg üresen tátongott, mint egy elhagyott város egy elhagyott pontja. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy napközben több ezer diák rótta.

A szememet törölgetve egyenesedtem fel a székben, megropogtattam a nyakamat és a karjaimat a magasba nyújtva élesztgettem az elgémberedett testem. Mondhatom, gyönyörű, hogy Judith itt hagyott. Még szerencse, hogy mindig állítok be magamnak egy figyelmeztetőt, amikor a könyvtárba készülök. Rettentően el tudok bambulni ilyenkor.

Ásítva nyúltam a telefonom felé, de mivel szerencsésen rápakoltam néhány könyvet, csak nehezen találtam meg. Amikor végre a kezembe került, álmatagon pislogtam a képernyőre, nem érdekelt különösebben a dolog, hiszen tudtam, hogy még nincs délután öt, akkor szólt volna az óra. Ezért, mintha jobb dolgom nem lenne, visszafeküdtem az asztalra, aztán a szerkezet felfénylett és végre megtudtam, mennyi idő is esett ki az életemből.

A látvány úgy ért, akár egy villámcsapás. A telefonom képernyőjén egy hatalmas tizenhét negyvennyolc állt.

– Ne! – Mintha hirtelen nyolc kávét öntöttek volna le a torkomon. Olyan erővel ugrottam hátra, hogy a szék hatalmas csattanással vágódott el a nemrég felújított vörös járólapon. – Lehetetlen!

Azonnal a könyvtár másik végébe rohantam, hogy lássam a kaput. Négy emelettel alattam ott sereglett több száz egyenruhás diák. Néhányan befelé tartottak, viszont akadtak olyanok, akik még elszívtak egy szál cigit az udvaron. Ezek normálisak?! Ha meglátja az igazgató, azonnal kicsapja őket! Bár nem lenne értük túl nagy kár…

– Francba! Hogy fogok kijutni? – Miközben ezen gondolkodtam, a testem szinte automatikusan cselekedett. Az asztalról a táskámba sodortam az összes szükséges könyvet, a lábaim pedig elindultak lefelé a lépcsőn. – Basszus, basszus! – A szívem a torkomban vert. Még sosem maradtam bent ilyen sokáig, a kötelező ötkor mindig elhagytam az épületet, mint minden nappalis diák. Rohadt Judith! Biztos direkt csinálta az egészet, mert azt akarja, hogy kicsapjanak. Legbelül mindig is tudtam, hogy ki nem állhatjuk egymást és a barátnőség csak álca, de ezzel most túl messzire ment! Jelenleg az életemmel játszott.

Ahogy lefelé haladtam, meghallottam, hogy jönnek fel a lépcsőn. Azonnal visszarohantam a legközelebbi folyosóra és egy mosdót keresve becsaptam magam mögött az ajtót. El sem lehet mondani, mekkora mázlim volt, hogy nem ide igyekeztek.

A feltehetően két lány hangosan nevetgélt, majd elhalt a hangjuk, ekkor azonnal kitörtem és folytattam az utamat lefelé. Hogy minél jobban elkerüljem az estiseket, a hátsó kijáratot választottam.

Néhány hallban beszélgető mellett csendesen osontam el, viszont majdnem orra estem, ahogy megláttam köztük a bátyámat. Vagyis az öcsémet. Szerintem én születtem előbb, de ikrek lévén már nem nagyon emlékeztek rá a szüleink. Furcsa volt őt így látni… pontosan tudtam, hogy ő is olyan rohadt senkiházi, mint az összes többi estis, de azért sajnáltam. Most, ahogy így beszélgetett a barátaival, kifejezetten ellazultnak és boldognak tűnt. Nem is tudom, hogy otthon mikor láttam utoljára mosolyogni. Talán két éve. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy alig látom ébren, ő nappal alszik.

Nevetés közben szőkésbarna hajába túrt és hátrasimította a homlokából az odaszökő hajszálakat. Ahogy ezt láttam, magam se tudom miért, én is elmosolyodtam vele együtt. Hát ez a szokása megmaradt.

Ügyesen kerültem ki őket, bár a lemenő Nap is sokat segített. Az iskola teljesen másképp festett így, mint reggel. A modern, világos faburkolat és a járólapok is sokkal barátságtalanabbak voltak, a hallban pedig az oszlopok megnyúlt árnyéka szinte végtelen hosszúnak tűnt. Ezeket kihasználva tudtam elsuhanni a testvéremék mögött. Minden hosszú árnyékban elidőztem egy kicsit, aztán balra lekanyarodva egy kisebb lépcsőn futottam le. Egy folyosó vezetett volna tovább az öltözőkhöz, de onnan túl nagy zaj szűrődött ki, ezért ismét balra kanyarodva a büfé felé fordultam, ami jelenleg szintén üresen kongott. A helyiség falát teletűzdelték ablakokkal, így pontosan láthattam, hogy odakint sincs senki. Szerencsémre ez a kijárat az iskola főbejáratától jóval távolabb nyílt, így elkerülhetem a rossz arcokat.

A kilincset lenyomva máris éreztem, ahogy hatalmas kő esik le a szívemről. Ki tudja, mi történt volna velem, ha bent maradok? Esküszöm, ha a közelben lenne másik gimnázium, biztosan itt hagynám a mostanit, viszont az csak a szomszéd városban van, ráadásul itt túl jók a tanárok. Minden egyetemen értékelik, ha a St. James Gimnázium diákja voltál. Kifejezetten a gimnáziumé és nem a javítóintézet részéé…

Egy nagy sóhajjal leráztam magamról minden félelmem, megigazítottam a farmerszoknyám és a zöld blúzomat, dobtam egyet a vállra akasztható táskámon, aztán elindultam a járda felé. Ebben a kicsi parkolóban, ami direkt a tanároknak volt fenntartva, több fa is állt. Már látszott, hogy beköszöntött az ősz, néhány levél el-elengedte az ágakat, de még mindig kellően meleg maradt az idő a nyári ruhákhoz. Imádtam ezt az időszakot.

Mosoly kúszott az arcomra, ahogy haladtam előre, azonban nem kellett sok idő, hogy ismét ellepjen a pánik. Még nem értem ki teljesen a ligetes parkolóból, amikor négy felnőtt férfinak tűnő diák fordult be a sarkon, pontosan velem szemben. Majdnem össze is ütköztünk. Csak egy halk nyögés hagyta el a torkom, ahogy rájuk néztem. Nem tudtam mást.

Vajon kik lehetnek? Rettentő agresszívnak néznek ki. És miért viselik a diákoknak szánt egyenruhát, amikor már láthatóan bőven átlépték a húszat is.

Hátrálni kezdtem, megakadt bennem a lélegzet és a szó is. Márpedig egyik sem lenne hátrány most. Hogy fogok ebből kimászni? Egyértelmű, hogy itt lófráltam, amikor nekik kezdődne a tanítás…

Az egyik nagydarab, százhúsz kiló körüli srác arcára kaján vigyor húzódott, amikor észrevette a zavarom. Már nyilvánvaló volt, hogy nem közéjük tartozom. Addig kellett volna futnom, amíg volt esélyem, de így. Ó, Judith, hogy szakadnál meg! Hogy tehetted ezt velem? Tényleg ennyire utálsz?

Egy másik fiú is közelebb lépett hozzám, beesett, apró szemei előtt szemüveg ült az orrán. Egész okosnak látszott. Lehet, hogy egy zseni, csak megölt valakit és ezért van itt. A gondolatra nagyot nyeltem. Egy pszichopata.

Láttam, hogy épp szóra akarná nyitni a száját, amikor egy ötödik fiú bukkant fel a sarkon. Amint megpillantott engem, rögtön kapcsolt, hogy bajban vagyok. Aranyszínű íriszei egy szemvillanásnyira megcsillantak, aztán átfurakodott a többiek között. Basszus! Rajta is egyenruha van! Hát nem fog nekem segíteni senki?!

Meglepetésemre könnyedén lépett mellém, izmos karját átvetette a vállamon és magához húzott. Mi a fene?!

– Ki a franc ez, Chaz? – vakkantott felé a százhúszas.

Chaz? Az ugye a Charles beceneve?

Az ölelése hirtelen még erősebbre váltott. A markával kicsit megszorította a felkarom, amitől én rámeredtem az arcára. Könnyed, elegáns mosoly ült markáns, szögletes állán, amin kicsit átütött a borosta. De hiába a kedves mosoly, ha a szemeiben olyan tűz égett, amit nem tudtam hova tenni. Most meg akar ölni vagy le akar fektetni? Nem tudtam eldönteni.

– A csajom – felelte bájosan. A többi négy áthatóan megdöbbent.

Mi van?!

– Te nem Dorothyval jársz?

Chaz szívott egyet az orrán.

– Csak este – vigyorgott. – Ő a nappali.

– Ó – kiáltották egyszerre röhögve. Émelyített a jelenet. Persze. Minden férfinak ez a vágya. Már itt is látszik, hogy estisek. Rohadékok.

– Magunkra hagynátok egy kicsit? – kérdezte tőlük a megmentőm.

Azok csak bólintottak és nevetgélve elindultak befelé. Amint nagyjából elmúlt a veszély, én megkönnyebbülve és megnyugodva fordultam a fiú felé. Ugyan a szívem még mindig majd kiugrott a helyéből, biztonságban érezhettem magam. Nagyjából.

– Figyelj, én kö… – Megakasztott. Végig se tudtam mondani, megragadta a derekam és a legközelebbi fa törzséhez nyomott.

Aprót sikoltottam az erejétől, meg akartam ütni, de lefogta a kezeimet és a fejem fölé emelte.

– Kuss legyen! – sziszegte dühösen. – Nem foglak bántani, csak kussolj! – Miközben beszélt, hiába lehetett hallani a haragját, a tekintetéből gyengéd érzelmeket olvastam le. Hogy tudja ezt csinálni? Biztos sokat gyakorolhatta…

Közelebb hajolt hozzám, mintha a nyakamat csókolná. Kissé hozzám is ért, kirázott tőle a hideg. Meleg lehelete végigkúszott a bőrömön, az egész testét préselte hozzám. Fájt volna, ahogy az öreg gesztenyefához nyom, de jelenleg sokkal jobban elterelte a figyelmem Chaz érintése. Erősen szorította a markom.

– Már bementek, miért csináljuk ezt? – suttogtam neki nyekeregve. Alig bírtam magamból kihúzni valamit.

– Szerinted ilyen hülyék? – Kérdezés közben kicsit mozgatta a fejét, mintha tényleg csókolgatna. – Francba – morogta.

Eltávolodott tőlem, üres, hideg érzés maradt a helyén. Mégsem lépett túl messze. Magasan görnyedt fölöttem, sötét, enyhén hullámos hajába túrt, fél szemmel a büfé ablaka felé pillantott. Én nem mertem, de a reakcióját látva a fiúk még mindig ott álltak. Ezért most csak mintha kellemesen cseverésznénk, az egyik tenyerét a fejem mellé támasztotta, úgy mondta nekem a következőket szintén bájos arccal, de gyilkos hangon.

– Ugye tudod, hogyha még egyszer meglátlak itt, én magam loccsantom szét a fejed?

Úgy éreztem, hogy az élet kiszökik a fejem tetején. Teljesen lesápadtam. Tudtam, hogy halálosan komolyan gondolja.

– De ha nem én, akkor majd a csajom.

Ezt mégis hogy érti?

– M-mi? – nyekegtem.

Nem volt időm levegőt venni. Chaz tenyere óvatosan végigsimított az államon, majd a fülem mögött telepedett meg.

Elnehezedtek a szempilláim, alig bírtam nyitva tartani a szemem, az ajkaim automatikusan résnyire nyíltak. Még soha senki sem csinált velem ilyet. Ugyan rengetegen azt hiszik, hogy mivel Judithtal lógok, számtalan fiú volt már az életemben. Az igazság viszont az, hogy sosem került hozzám senki se annyira közel, hogy akár egy csókot adjak neki.

A megmentőm vészesen hajolt felém. Egyre közelebb és közelebb jutott az arcomhoz. Az első csókom… nem így akarom…

De nem tudtam mondani semmit. Az intimitás újdonsült mámora teljesen megbénított. Ki hitte volna, hogy egy kéz ennyire el tudja venni az erőmet? Istenem.

Még utoljára a fiú aranyszínű szemébe néztem, aztán az érzés győzött és az enyéim lehunyódtak. Ezután már csak az ajkait éreztem az enyéimen. Biztos sok másra is kellett volna figyelnem, hogy megjegyezzem ezt a jeles alkalmat, de egyszerűen nem bírtam másra koncentrálni. Ha nem támaszkodtam volna a fához, szerintem el is estem volna.

Az egész nem lehetett több mint egy röpke pillanat, én mégis hosszú perceknek éreztem. Az első csókom, istenem, az első csókom. Mi lesz ezek után?

Chaz eltávolodott tőlem, hangja ismét élesen csengett.

– Meg ne lássalak többet itt! Remélem megértetted.

Ezután ellökte magát a törzstől és tőlem, majd megindult a négy másik fiú felé a büfébe, akik már láthatóan teljesen elhitték, hogy egy pár vagyunk. Tehát a színjáték sikeres volt. Én viszont teljesen összetörtem.

Otthon alig ismertek rám. Gyakorlatilag ki is esett az a pár óra. Azon kívül, hogy elfelejtettem edzésre menni, ami velem még sosem fordult elő, egészen lefekvésig úgy keringtem a házban, mint egy szellem.

Természetesen nem mondhattam el, hogy bent maradtam öt után. Anyuék talán jobban kicsinálnának, mint akik oda járnak. Épp elég nagy szégyen volt a családnak, hogy Axel, a tesóm ott tanul, el kellett különíteni a rendes gimnazistáktól, mert csak úgy hirtelen egy közveszélyes őrült lett, akár a többi estis. Ők nem járhattak velünk együtt a viselkedésük miatt. Akadtak köztük gyilkosok, tolvajok, drogosok, de a túl hülyék is oda kerültek általában előbb vagy utóbb, ezért inkább elkülönítették őket.

Emlékszem arra az estére, amikor anyuék megkapták a levelet, hogy Axelt átsorolják. Gyakorlatilag három napon keresztül sírtak. Ráadásul olyan hirtelen jött az egész. Az öcsém egyik nap még a világ egyik legjobbfej tesója volt, másnap pedig úgy kellett levakarni egy srácról, akinek a fejét ütötte egy whisky-s üveggel. Azt hiszem, hogy ő azóta se épült fel. Ezt követően én lettem a büszkeségük. A csinos, általában jó tanuló, népszerű Aideen… nagyobb teher, mint amilyennek előszörre hangzik. Két ember helyett kellett teljesítenem. Axel sose lesz már olyan, akire büszkék lehetnének… csak csalódást tud okozni és fájdalmat. Én ezt nem engedhetem meg magamnak.

Miután lefürödtem, megvacsoráztam és anyu kiemelte, hogy mennyire szeret, felmentem a szobámba. Egész nagy, lányos lyuk volt mályvaszín falakkal és vaskos takarókkal. A falakon és az íróasztalon képek a gyerekkoromról és a barátnőimről, az ágy fölötti polcon pedig díjak, amiket úszásért kaptam. Az ablakom előtt egy fa állt. Mint mindig, a köztéri lámpák miatt most is olyan képek vetültek a falamra, mintha egy hatalmas szörnyeteg meresztené felém a karmait, de már egészen megszoktam.

Csendesen feküdtem be az ágyba, magamra húztam a takarót és a plafont bámultam. Észre sem vettem, de a kezem az ajkamra kúszott. Újra és újra az eszembe jut az a csók. Nem is Chaz, hanem maga az érzés. Olyan… szédítő volt. Visszagondolva elég bizarr… mintha az agyam ki akart volna folyni a fejem hátulján át, mégis tetszett. Mással is ilyen lenne? Vagy ilyet csak ő tud kihozni belőlem? Nem is ismerem… elég dögös volt ugyan, de én nem ilyen felszínesnek gondolom magam… még ha sokan ezt is hiszik rólam.

– Chaz – súgtam magam elé. Vajon mi lehet a rendes neve? Charles? És a családneve? Mit csinálhatott, amiért bekerült az esti tagozatra? Ő is majdnem megölt valakit, mint Axel? Vagy talán meg is tette?

Oldalra fordultam, azonban ekkor kihagyott egyet a szívem. A karmos árnyékok most mintha egy ember alakját rajzolták volna ki. Ebben a pillanatban megdörrent az üveg és valaki üvöltözni kezdett odakintről.

Rögtön kiugrottam az ágyból és az ajtó felé rohantam, azonban teljesen a földbe gyökerezett a lábam, ahogy Chazt láttam meg teljesen kétségbeesve, de épp elég mérgesen.

– Azonnal engedj be! – üvöltötte.

Először azt se tudtam, mihez kezdjek. Rohanjak? Szóljak apunak? Hiszen nincs bent és az ablakom is…

Tekintetem a kis kampóra kúszott. Nem csuktam be!

Minden bátorságomat összeszedve odaoldalaztam, mielőtt észrevettem volna. Ő azt hitte, hogy beengedem, de ehelyett csak még jobban elzárkóztam előle.

– Hé! – rángatta meg a fakeretet. – Engedj be!

Amint észrevette, hogy kizártam, csak jobban eltorzult az arca. Látszott, hogy nehezen egyensúlyoz a párkányomon, de őszintén, nem féltettem.

– Azonnal engedj be!

– Takarodj innen! – szakadt aztán ki a torkomból. Hát hülye vagyok én? Ez be akar törni ide.

– Ide figyelj! – Minden türelmét próbálta összeszedni, de csak fújtatott. – Nem foglak bántani, csak engedj be.

– Dehogy engedlek! Tűnj innen a francba! Amúgy is, honnan tudod, hol lakom?

– Az nem fontos! Le fogok esni!

– Hát törd ki a nyakad! De nem engedlek be! És, ha nem takarodsz el innen, akkor ki fogom hívni a rendőröket! – ordítottam felé és a kezembe kaptam a telefont. Már csak azért imádkoztam, hogy a szüleim felébredjenek és meghallják az egészet. Nem mertem elfutni, féltem, hogy szem elől tévesztem, és örökre eltűnik. Fel akartam jelenteni. Így már nem csoda, hogy estis lett.

– Elloptál tőlem valamit, ami az enyém!

Megdöbbenve pislogtam rá.

– Még, hogy én tőled?! Te dugtad le a nyelved a torkomon! Elloptad az első csókom!

Láttam rajta a pillanatnyi zavart. Az arca elengedett, felvonta a szemöldökét, résnyire nyílt a szája, de nem kellett sok idő és visszatértek a ráncok a homlokára. Zilált haja odalógott.

– Pontosan arról a csókról van szó!

Elgyengültem. Mit akarhat? Belül valami ostoba, lányos képzelgés azt hitte, hogy majd a karjába kap és rögtön elvesz feleségül, mint egy hülye regényben, de szerencsére a racionális énem volt előtérben.

– Menj innen!

– Charles! – Ismerős hang szűrődött a szobám ajtaja mögül.

Néhány pillanattal később kinyílt és Axel lépett be rajta tajtékozva.

– Doyle! – szólt Chaz csodálkozva. – Te mit keresel itt?

– Igen, mit? – szegeztem neki a kérdésem teljesen értetlenkedve. Hosszú ideje még csak rám se nézett, most meg hirtelen beront a szobámba.

– Basszus, Deen! – Megkönnyebbülve rontott nekem és magához ölelt.

Mi a franc folyik itt?

Erőtlenül lógtam a karjaiban, aztán eltolt magától és végignézett rajtam.

– Ugye jól vagy? Már azt hittem, hogy bejutott.

– Öm – hebegtem zavartan –, persze… de… mi van veled?

– Engedjetek már be! – hörgött odakintről a fiú. – Leszakad a karom!

– Engedjelek be, hogy aztán megöld?!

– Mi van? – kiáltottuk egyszerre. – Meg akar ölni? – sikítottam kétségbeesetten.

– Baszd meg, Doyle, hülye vagy? Nem fogom megölni!

– Akkor mégis mit akarsz? – Axel úgy fogott a karjaiban, hogy éreztem, bármit megtenne értem. Pont úgy, mint az estizés előtt… akkor még olyan közel álltunk egymáshoz.

– Csak elviszem az igazgatóhoz! Komolyan azt hiszed, hogy meg fogom ölni? Ki ő neked egyáltalán?

– A húgom! – felelte büszkén.

– Nos, tényleg rohadtul örülök az egymásra találásnak, de nem élvezhetem sokáig, ha nem mehetek be – nyögte. Már látszott, ahogy remegnek a karjai.

Axel lassan az ablakhoz sétált, onnan vetett még rám egy pillantást. Ugyanolyan szürke szeme volt, mint nekem.

Miért néz így? Engedélyt kérne? Ő? A majdnem gyilkos?

Összefűztem magam körül a karjaimat, majd felszegtem az állam és aprót bólintottam. Erre megmozdultak az ujjai és felhúzta az ablakot. Charles abban a pillanatban beugrott a szobámba és a fájós kezét kezdte dörzsölgetni, aztán aranyló tekintete rám kúszott, nagyot fujtatott és megindult felém. Én egyből rémültem hátraugrottan, viszont Axel rögtön a mellkasára tette a kezét és megakadályozta, hogy közelebb jöjjön.

Chaz hol elengedett, hol újra megindult, de az öcsém mindig az útját állta.

– Most komolyan? – reccsent rá a fiú.

– Nem engedlek a közelébe.

– Nem fogom bántani!

– Nem érdekel. Lesmárolni sem kellett volna!

– Megmentettem! Kapott volna rosszabbat is.

Axel rám nézett, én pedig bólogattam.

– De miért maradtál bent a suliban? – faggatott kissé dühösen a testvérem.

– Nem számít.

– Dehogynem! Ez az egész nem neked való!

– Hát, úgy néz ki, hogy mégis – dörmögte Charles.

– De nem! Ő a húgom és nem fogom belevinni ilyesmibe!

– Szerintem erről az igazgató döntsön – jegyezte meg egy gúnyos mosollyal.

– Fiúk, valamelyikőtök elárulná, hogy miről van szó? – Már teljesen elvesztettem a fonalat. Ott álltam a szobámban, egy pizsamában, két férfival, egy ismeretlen és egy testvér, mégsem jelenthettem ki, hogy az egyikben jobban bízom, mint a másikban…

Az aranyszemű kitért a bátyám keze elől és elém lépett. Kissé hátráltam, de nem futottam el. Magas, szikár alakja fölém magasodott, zilált haját hátratúrta, amitől láthatóvá váltak az izzadtságcseppek a homlokán. Izmos karja még mindig remegett. Csupán egy fehér trikót viselt felül, alul pedig egy cipzárakkal szabdalt bőrnadrágot, akárcsak Axel. Ez az egyenruhájuk.

– Ez bonyolult lesz, szivi…

Nem mondtam semmit, csak hallgattam.

– De sejtéseink szerint te egy szörnyeteg vagy.

Kicsúszott alólam a talaj. Egyszerre akartam röhögni és sírni, de csak egy csípős mondat csúszott ki a számon.

– Hát te aztán rohadt kedves vagy!

– Igazat mond, Deen – vágott közbe Axel komolyan.

Lassan megnyugodtam, kicsit röhögtem, elfordítottam tőlük a fejemet és az ajkamba haraptam. Az egyik kezemmel a fülem mögé tűrtem egy rövid, szőkésbarna tincset.

– Szörny? – kérdeztem vissza, majd csettintettem a nyelvemmel.

– Egy szelence – folytatta Charles. – Egy csókszörny… és egyetlen csókod elég volt ahhoz, hogy ellopd minden erőmet.