2. fejezet

Sziasztok! :)

Ígértem, és meg is hoztam *-* kicsit homály lehet még egy-két dolog, de türelem, minden ki fog derülni ;)

Jó olvasást, drágáim :)

A kijelentést, miszerint Aideen Doyle egy szörnyeteg, aki szelenceként magába zárja férfiak erejét, természetesen egy perces néma csend követte kiguvadt üvegszemmel és tátott szájjal kombinálva. Egyáltalán mégis milyen erőről lehetne szó? Valami furcsamód hatalmas férfiasságról, vagy miről?

Aztán nem kellett sok idő ahhoz, hogy a kissé kellemetlenné váló hallgatást megtörje a lány erélyes és ellentmondást nem tűrő hangja.

‒ Kifelé ‒ morogta. Elszakadt a fiúk tekintetétől, így még Axel kiskutya szeme sem tudta meglágyítani a szívét. Az öccse mégis utána nyúlt, elkapta a lányizmos karját és kissé maga felé vonta.

‒ Deen, kérlek… ‒ mondta, de nem tudta befejezni.

‒ Nem! Kuss!

Charles türelmesen, zsebre dugott kezekkel figyelte a jelenetet. Igazából első pillantásra meg nem mondta volna, hogy ezek testvérek, másodikra viszont teljes bátorsággal ki merte volna jelenteni. Mindkettejük haja színe olyan volt, mint a frissen sült kenyéré, ezt a finomságot pedig megtörte az acélszürke írisz, ami a pilláik alatt csillogott. Most, hogy így jobban megfigyelte őket, Deen és Axel is magas, nyúlánk, izmos termetű, az orruk pedig ugyanolyan egyenesen állt előre, és csak a cimpák vonalában tört meg a vonaluk. De a fiút már sokszor látta, most a lányon volt a sor. Parázsló tekintete úgy mérte őt végig, hogy csoda, hogy nem figyeltek fel rá.

‒ Azt mondtam, hogy tünés innen!

‒ Csak hadd magyarázzuk meg! Gyere be velünk a suliba és akkor minden…

‒ Ó, meg majd persze! Én meg az esti, mi? Hát hülye vagy te, Axel?! ‒ Aideen hangjából csak úgy áradt az utálat. Az eddigi két év most fakadt ki rajta teljesen. Mégsem ordított túlzottan hangosan, hisz tudta, hogy akkor felébrednének a szülei.

‒ Nem olyan, mint hinnéd… ‒ felelte a fiú némi keserűséggel.

‒ Hát akkor milyen? Életemben először maradtam bent pár perccel tovább véletlenül, de lám, máris zaklatott néhány csávó, az egyik szarházi pedig majdhogynem megerőszakolt, aztán pedig…

‒ Hé! ‒ vakkantott oda Chaz kiábrándult arccal. ‒ Én is itt vagyok.

‒ Aztán pedig megfenyegetett, hogyha még egyszer meglát, akkor megöl! ‒ A lány vicsorogva folytatta.

‒ Rendben, tény, hogy Charles nem kapott valami jó nevelést ‒ törődött bele a Doyle, amit az említett szemforgatással nyugtázott. Persze hogy nem. Nem is voltak szülei.

‒ Nem kapott jó nevelést?! ‒ Aideen hangja a magasba ugrott. ‒ Ugye most csak viccelsz velem? Mégis milyen pszichopata állat mászik fel egy lány szobájába azt követelve, hogy adja vissza az erejét?

‒ De hát kell neki! ‒ jelentette ki a fiú összehúzott szemekkel.

‒ Elég, elég volt! ‒ A nappalis a fejéhez kapott, elhessegette a homlokából az odaesett hajtincseket, majd pár lépést tett előre. ‒ És te? ‒ fordult aztán meg hirtelen. Komoly tekintettel nézett a testvérére.

‒ Én?

A háttérben Charles mindvégig unatkozott. Szívesen perlekedett volna ő is, vagy legalább sietette volna őket, de túlzottan lefoglalta Aideen kémlelése. Olyan kemény nők között volt nap mint nap, akik akármikor bármiféle megerőltetés nélkül szétrúghatták volna a seggét, viszont ő nem. Finom volt és kecses, kezelhető. Ez valamiféle perverz élvezettel töltötte el.

‒ Megmondanád neki, hogy ne nézzen így? ‒ mutatott eltorzult arccal a lány. ‒ Kikészít.

Axel kiábrándulva fordult a társa felé.

‒ Most komolyan? ‒ kérdezte Chazt széttárt karokkal. ‒ Először lesmárolod, most meg ez?

‒ Tudod, hogy mikor láttam utoljára rózsaszín pizsamát?

‒ Neked adom! ‒ kiáltott fel Deen. ‒ Biztos rohadt jól állna.

Ó, szóval ő így védi meg magát ‒ somolygott magában. Szavakkal. Bonyolultabb módszer, mint a tökönrúgás, mégis érezte magában, ahogy végigfut a gerince mentén az ingerület.

‒ Mindegy! ‒ sóhajtott végül a nappalis. ‒ Csak… húzzatok el innen, oké?

‒ Sajnálom, Deen, de nem tehetjük. Charles az egyik legjobb ember, nem maradhat így.

‒ A legjobb ember? Mégis mihez? ‒ A lány utolsó szavai a csend nehéz bársonyleplét vonták maguk után. Mindkettő estis hallgatott és a földet nézte. Mi sem kellett több, hogy megtudja a választ.

Önmagát féltve, keserű arccal tette karba a kezeit Aideen. A rózsaszín, rövidnadrágos pizsama kedvesen idomult a vonalaihoz. Sokkal nőiesebb lett, mint két éve volt, ezt Axel is észrevette, és majd összetört a szíve, hogy ennyi időt hagytak ki.

‒ Várom a választ ‒ folytatta elfojtottan, de ismét nem kapott választ. ‒ Gondoltam. Idejöttök, hogy felzaklassátok és csesztessétek az embert, de amint az őszinteségről lenne szó, belétek fagy a szó. Undorítóak vagytok. Igazi estisek…

‒ Na azért ez… ‒ Charles dühösen indult meg a lány felé, aki rögtön ijedt őzikeként kezdett el hátrálni, de szerencséjére testvére ismét visszafogta a fiút.

‒ Ne, Chaz, majd én.

‒ Mit majd te?! ‒ ordított rá ezúttal a teljes hangjából az ikre. ‒ Két rohadt éve nem szólsz hozzám, most meg úgy csinálsz, mintha nem történt volna semmi!

Axel egy pillanat alatt megdermedt. Fájón nézett a testvérére, ugyanolyan elveszettnek tűnt, mint amilyennek ő maga is érezte magát az elmúlt két év során. Hiába, hiszen mégiscsak ikrek.

‒ Te sem szóltál hozzám ‒ acélozta aztán meg magát néhány másodperccel később. ‒ Egyáltalán nem is akartad, hogy hozzád szóljak.

‒ Ez nem igaz ‒ hazudott a lány még magának is.

‒ Dehogynem. Mi vagyok a szemedben, Deen?

Meglepetésként érte a kérdés, azonban emiatt mindkettejüknek egyértelművé vált a válasz, ki sem kellett mondani. Charles a felét nem értette annak a beszélgetésnek, ami köztük zajlik. Félszavakból értették egymást.

‒ De ez nem az én hibám ‒ súgta halkan.

‒ Nem, tudom, hogy nem.

‒ Akkor most mégis mit vársz tőlem? – szegezte fivérének a kérdést.

‒ Hogy gyere velünk, tudd meg, hogy mi folyik körülöttünk. Én igazán nem akartalak ebbe belekeverni, Deen, de… belekeverted magad. Nincs más választásod.

‒ Ő kevert bele – pillantott Charlesra.

‒ Utálhatod, amennyire akarod, de kérlek, most bízz bennem!

Ennyi idő után végre ismét felpislákolt annak az esélye, hogy újra normális testvérpárként éljenek, és ezt Axel semmiképp sem akarta elszalasztani. Ugyan Aideen azt hiszi, hogy teljesen elfelejtette, de azt elképzelni sem tudja, hogy hányszor állt meg a fiú keze éppen kopogás előtt.

‒ Kérlek ‒ ismételte a karját előre nyújtva.

A lány végignézett rajta, ugyanúgy érzett, mint a fiú. Teljesen másképp emlékezett rá, az emlékeiben még mindig egy nyeszlett kis tizenöt éves hülyegyerek volt, de most egy izmos, jóképű és magas majdnem-férfi állt előtte. Magas. Úgy érte ez a felismerés, mint egy villámcsapás.

Nem fogta meg a kezét, de közelebb lépett hozzá. Axel kiegyenesítette a hátát, hagyta, hogy a húga közelről felnézzen rá.

‒ Amikor… utoljára beszéltünk, én voltam a nagyobb ‒ hebegte a sírás határán Aideen.

‒ Tudom – somolygott a másik.

‒ Most pedig majd két fejjel magasabb, mint te, törpicsek.

Charles megtörte a pillanatot, mindkettő forró villámokat lövellt felé a szeméből.

‒ Mehetnénk vége? ‒ kérdezte, a homlokán összegyűltek a ráncok.

‒ Gyere velünk, Deen! ‒ kérlelte végül a testvér is. ‒ Nem fog bántani senki, csak… meglátod, mi van.

Komolyan elgondolkodott. A lelkében és az elméjében is őrlődött, miképp döntsön, de végül az erősebb nyert.

‒ Nem tehetem. ‒ Óvatosan hátralépett, csendesen fordult az ajtó felé, majd halkan, hogy szinte hallani sem lehetett, kinyitotta.

Keményen kellett próbálkoznia, hogy ne sírja el magát. Legszívesebben Axel ölébe ugrott volna, de akarata ellenére is felsejlettek benne azok a képek, amiket sohasem fog elfelejteni.

A testvére majdnem megölt valakit. Ráadásul a legjobb barátját, ő pedig mindezt látta. Látta, ahogy Axel őrült módjára leteperi a srácot és egy üveggel betöri a fejét. A vér az arcára fröccsent, de ő szinte meg se rezzent, csak ütötte tovább. Deen már akkor tudta, hogy mindennek vége.

‒ És most me…

Nem tudta végigmondani, ugyanis a tekintete teljesen megmerevedett. Az ajtóban állt valaki, egy fekete, földig érő köpenyben. Először azt hitte, hogy valamelyik rokona az, de aztán ahogy feljebb nézett, észrevette az arcára felhelyezett maszkot, olyat, amilyet a pestisjárvány idején szoktak hordani. Még a madár hosszú csőrében égő gyógynövények illatát is érezte, és hallotta a sercegésüket.

‒ Axel… ‒ sikkantott halkan, közben hátrálva a fiú mellkasához lapult.

De ő ezt már szinte észre sem vette, lélegzetét visszafojtva üzent a nézésével Chaznek.

‒ Mi van? ‒ kérdezte az higgadtan, de érezhetően felkészülve. Egész testében megfeszült, a talpán ropogott a bakancs.

‒ Anmar.

‒ Nem látom. ‒ A beszélgetésük olyan halkan folyt, hogy alig lehetett hallani. ‒ A húgod tényleg egy szelence.

‒ Remek, de most mihez kezdjünk?

‒ Látod a szemét?

‒ Axel! ‒ Deen hangja ismét kétségbeesetten felnyögött, de most a tetvére automatikusan a szájára tapasztotta a kezét.

‒ Maszk van rajta.

‒ Akkor vedd le, lehet, hogy nincs is baj ‒ affektált suttogva.

Axel ellépett a húgától, majd jótékonyan előre hajolt, és néma csendben a mutatóujját a szájára tapasztotta, amire a lány bólogatni kezdett, de a sírást már nem tudta visszafojtani.

A könnyű, macskaszerű léptek alatt fülsüketítően recsegett a hajópadló. Axel minden hangra vicsorgott, de nem adta fel, egészen az ijesztő alak elé ment, aminek a nyakába kötve ott vöröslött egy madzag. Ez némileg megnyugvást nyújtott neki, hiszen ha az még ott van…

Amint elé ért és a kezét felemelve közeledett a maszkhoz, Chaz felé biccentett, hogy intézkedjen. Az erős férfi megragadta a lányt és maga felé fordította. A hangját még mindig egyikük sem emelte fel.

‒ Most meg kell csókolnod.

‒ Mi? ‒ visított fel az kétségbeesetten.

‒ Kérlek, ne légy ilyen agyalágyult, csak csókolj meg!

‒ Mégis miért tenném?

‒ Mert én nem látom azt, ami ott van az ajtóban, de segítenem kell a bátyádnak…

‒ Öcsémnek.

‒ Az öcsédnek, ha nem akarjuk, hogy elpatkoljon. Tudom, hogy sokszor kívántad ezt, de őszintén akarod, hogy meghaljon?

Aideent szíven ütötte a válasz, de reflexszerűen csúszott ki belőle az igazság.

‒ Persze, hogy nem! – reccsent fel.

‒ Akkor csókolj meg!

‒ De ennek mégis mi haszna?

‒ Majd később elmagyarázom, de most…

Doyle lassan leemelte a maszkot. A magas, sötét alak aszott, hófehér bőre felsejlett, a szeme pedig csukva volt. Megkönnyebbülten fordult feléjük, immár normális hangon beszélve.

‒ Nincs gond, csak vissza kell kísérni.

Láthatóan megkönnyebbült Charles is, félig jókedvűen bökte oldalba a lányt.

‒ Ezt most megúsztad, de attól még velünk kell jönnöd.

Halványan lobbant fel egy vöröses láng, mindannyiuk retinájába égett. Az alak nyakából eltűnt a madzag, a szeme pedig szinte rögtön felpattant, üveges, fehér tekintete azonnal Deenre vetült.

‒ Baszd meg! ‒ Axelnek elindulni sem volt ideje, amikor a pestises már félúton volt a testvére felé. Olyan gyorsan rohant, mint a villám.

Aztán egy sikoly következett, majd üvegtörés, és Aideen el is tűnt az eddig biztonságosnak tűnő szobájából, de Axel rögtön utána is ugrott.

Csodák csodájára a lány törés nélkül megúszta és volt ereje a szörnyeteggel a földön dulakodni, ami egyértelműen akart tőle valamit. Olyan erővel mart a mellkasa felé, mintha drágakincset rejtegetne a csontjai alatt. Amint a fiú fogást talált rajta, emberfeletti erővel ragadta meg a hatalmas lényt és lerántott a lányról, és a lökdösését abba sem hagyta addig, amíg el nem tűntek a külvárosi otthon házai között.

Aideen szíve olyan gyorsan dobogott, hogy majd kirobbant a helyéről. A mellkasát tapogatva ült fel a fűben, és csak most hasított belé a fájdalom, amit a körmei alatt felgyűlt föld okozott. Észre sem vette, hogy ezt csinálta. Aztán amint lett volna ideje, hogy egyáltalán megkérdőjelezze magában, mi történt, neszeket hallott a szobája felől. Charles mászott ki az ablakon, úgy, ahogy érkezett, majd pontosan elé ugrott.

‒ Szóval? ‒ kezdett bele, élvezte, hogy a lányba beléfagyott a szó. A haja kócosan, ő maga teljes sokkban üldögélt. ‒ Ax? ‒ Aideen a szomszéd felé mutatott, a férfi pedig ekkor elkapta a kezét és felsegítette. ‒ Sok kérdésed van?

Bólogatás lett a válasz.

‒ És tudsz várni tíz percet?

Ismét bólogatott Doyle.

‒ És hajlandó vagy megcsókolni végre?

‒ Én még… ‒ mondta szédelegve és levegő után kapkodva. ‒ Még mindig nem értem, hogy erre mi szükség van…

‒ Nézz körül! ‒ mutatott körbe az aranyszemű, ő pedig követte a mozdulatot.

Olyan világ tárult a nappalis szeme elé, mint amilyen soha. Körös-körül, minden udvarban, minden tetőn, minden ablakban halványan fénylő alakok tűntek fel, és mindegyikhez vörös zsinór kötődött. Hol emberek voltak, hol állatok, hol valami kitalált lények, s úgy mászkáltak, mintha nem ebben a világban lennének. Egy sötéthajú, csinos nő például az utcán lépkedve nagyokat került, mintha bóják lennének előtte, holott tiszta volt a terep. Az ő zsinórja a csuklóján volt, s egyenesen a szomszéd Carlsonék hálószobájába vezetett a nyitott ablakon át.

‒ Mégis mi a franc ez? ‒ ámult el Aideen. A gyengeség kerülgette a térdét, az őrület pedig az elméjét, de egyiknek se engedett.

‒ Anmarok. Álmok. Mindenki álmai, a teljes valójukban.

‒ És miért nem láttam ezeket eddig? ‒ A lány a szájába vette sáros körmeit, és rágni kezdte. Évek óta leszokott róla.

‒ Mert eddig nem volt erőd, és most is az enyémből élsz. De én így nem látom őket, nem tudok segíteni Axelnek.

‒ Ti… mindig…

‒ Igen, mindig ezt látjuk ‒ mosolygott félszegen, gonoszan. ‒ De erről később.

Charles keményen megfogta a  lány derekát és megához rántotta. Aideen mozdíthatatlanul nekifeszült a férfi izmos hasfalához és altestéhez. Fülig pirulva, egyben halál sápadtan, hebegve pislogott fel rá a pillái alól.

‒ Csókolj meg!

‒ Azt se tudom, hogy ki vagy…

‒ A nevem Charles Teller, huszonöt éves vagyok, nyolcad éves estis, ugyanolyan félreértett szegény lélek, mint a bátyád.

‒ Ö-öcsém… ‒ nyögdécselte.

‒ Tökmindegy – morogta, majd a következő pillanatban a lány ajkaira tapadt.

Miután eltávolodott körülnézett, és elégedett mosollyal nyugtázta az anmarokat.

‒ Sokkal jobb ‒ mondta és elindult Axel felé, de még utoljára visszafordult. ‒ Mars vissza a szobádba! ‒ mutogatott az ablak felé. ‒ Majd visszajövünk. ‒ És ezzel eltűnt.

~*~

Már jött föl a nap, amikor Axel és Charles végeztek. Több elszabadult anmart is találtak a közelben, amikkel feltétlen le kellett számolniuk. Amikor azonban visszatértek a Doyle házhoz, Aideen nyomát sem találták, de nem kellett sok idő, hogy megtalálják.

A lány egymagában üldögélt az iskola kapujában, ahol már sem az éjszakais, sem a nappalis diákok nem voltak bent. Csend volt, az épület jelenleg pihent. Csak ő lélegzett ott a falnak dőlve, a járdán ücsörögve, ugyanúgy pizsamában, mezítláb és gubancos hajjal. Némán lépkedtek felé, Chaz békésen besétált az udvarba, ott leült egy padra és rágyújtott egy cigarettára. Nem akart pofátlankodni, de azért hülye sem volt: pont olyan távolságban ült le, ahonnan még tökéletesen hallotta őket.

Axel Aideen mellé ereszkedett, közben megroppant a térde. Pár másodpercre elnémultak, és hallgatták, ahogy ébredezik a város. A reggel harmatja lecsapódott az utcákon és a fákon, és az első autók is elhajtottak előttük. Ilyen korai órákban még a motor berregő hangjában is van valami meleg és kellemes.

Aztán amikor a jármű elhajtott, Aideenből kiszakadt a szó.

‒ Szóval…

‒ Én ezt csinálom, igen.

‒ Minden nap?

‒ Minden nap – bólogatott.

A lány rávetette vörös, könnytől mosott acélszürke szemét, az ajkai reszkettek az újabb görcsös sírástól.

‒ Hogy birkózol meg mindezzel?

‒ Én mindig láttam őket…

‒ És miért nem mondtad nekem soha? ‒ esett neki kissé erőszakosan.

‒ Elhitted volna? Már azon is csodálkozom, hogy most elhiszed.

‒ Egész éjjel jártam a várost, és láttam ezeket az… ‒ Deen a távolba mutatott, az út túloldalán épp egy három fejű macska sétálgatott, zsinórral a nyakán. A zsinór valahova a távolba vezetett.

‒ Anmar. Álmok, a valós kivitelükben. Általában ébredezéskor visszatérnek az ember fejébe, de a visszatérők egyre inkább tudatra lelnek, és képesek lesznek elszakítani a köteléküket… ekkor veszélyessé válnak.

‒ Ühüm ‒ bólogatott mélán Deen.

‒ Ki sem akadsz? ‒ nevetett halványan Ax.

‒ Az alak… az ajtóban… tudod, az… szóval… apu hónapok óta vele álmodott. Pontosan leírta… felismertem.

‒ Így nem csoda. Szerencsére nem történt baj.

‒ Mit tehettek volna vele? – horkant fel kétségbeesetten.

‒ Hát… volt már olyan érzésed, hogy valaki figyel téged? Vagy van valami a szekrényedben?

‒ Heh… tudod, hogy igen.

Axel válaszul mosolygott.

‒ Ezek kísértenek, amíg át nem vehetik a helyed.

Szinte lelketlenül meredt előre a nappalis. Őszintén, a lelke mélyén nem hitte el mindazt, amit látott, meg amit most mondtak neki. De már nem látott más kiutat. Ha mindez nem igaz, akkor megőrült. Melyik lenne a jobb?

‒ Akkor nem is vagy majdnem-gyilkos?

‒ Muszáj ezt hinnetek, hogy ne kérdezősködjetek…

‒ Ez igazságtalan! ‒ csattant fel.

‒ Tudom – mosolyodott el, majd átvetette a karjait a húga vállán, hogy magához húzza. Deen odabújva merengett.

‒ Hiányoztál – súgta végül.

Axelnek nem kellett mondania semmit. Finoman a testvére hajába csókolt és szorosan magához húzta.